 Nopcsa.AlbanianPhotography.net |
||||
|
|
Nopcsa Ferenc élete Felsőszilvási báró Nopcsa Ferenc, Hunyadi Mátyás távoli rokona, Fatia Negra unokája az erdélyi Hátszeg melletti Szacsalon született 1877. május 3-án. Az ifjú tehetsége folytán a legjobb iskolákban tanulhatott, hallgatója volt többek között a bécsi Theresianumnak is, ahova Erzsébet királyné főudvarmestere - a szintén Nopcsa Ferenc nevet viselő keresztapa - jutatta be. Az öntudatos bárócska élete a Theresianumban eltöltött évek alatt érkezett el első fordulópontjához: nővére dinoszaurusz csontokat talált a család birtokán (1895). Mivel a leleteket a világhírű bécsi paleontológus Suess sem tudta besorolni, felszólította az ifjút, hogy tegye meg ezt ő maga. Az eredmény egy 1899-ben - a Bécsi Tudományos Akadémia ülésén - elhangzott előadás lett. Nopcsa Ferenc neve ettől kezdve szorosan összefonódott a paleontológiával, annak a mai napig egyik legnagyobb alakja lett. Az egyetemen az őslénytan mellett geológiát tanult; 1903-ban doktorált. 1899-ben került először kapcsolatba a Balkánnal. Sikeres akadémiai előadása után - keresztapja jóvoltából - beutazta az egész félszigetet, amit 1903-ban megismételt. Ezeket az utakat tudatosan szervezte meg: olyan területet keresett, amelyet eddig még nem fedeztek fel az európai kutatók, de amely várhatóan nagy szakmai eredményekkel kecsegtet. A túráknak politikai haszna is volt: Korfutól Konstantinápolyig, Krétától Belgrádig a báró megismerkedett a Monarchia legtöbb külképviseletével. Nopcsa azonban nem csak a Balkánon utazott: 1905-ig megfordult az összes jelentős nyugat-európai őslénytani gyűjteményben - Milánóban, Rómában, Brüsszelben, Párizsban, Londonban - és megismerkedett a kor vezető őslénytanászaival. 1904-ben több hónapos ösztöndíjat kapott a British Museumba. 1903 őszén Koszovóban elhatározta, hogy hazafelé kitérőt tesz és meglátogatja a rettegett albánok által lakott hegyeket. Jezercében csodálatos panoráma fogadta. Sorsának eme második fordulópontján elhatározta, hogy életét ezentúl ezeknek a hegyeknek a tanulmányozásával fogja tölteni. 1905-ben Bécsben jelent meg első Albániával foglalkozó geológiai tanulmánya. Nopcsát érdeklődése korán Albániához kötötte. Ő maga eredetileg geológusként és paleontológusként - ill. amatőr régészként és néprajzosként is - szerette volna kutatni az első pillanatra megszeretett vidéket, de Ausztria-Magyarország érdekei és saját vérmérséklete ennél jóval többre predestinálta. A Monarchia a századfordulón a térség egyik vezető nagyhatalma volt. A balkáni államok függetlenné válása után dominanciája egyre ingatagabb lett, mivel a török alól frissen felszabadultak nem kívántak a régi helyett egy új függőségbe kerülni. Szerbia, Montenegró és Románia ügyesen kihasználta a nagyhatalmak ellentéteit. Emiatt a bécsi külpolitika irányítóinak idővel nem maradt más lehetősége, mint a félsziget legelmaradottabb népének - az albánoknak - barátságát keresni. Ez több szempontból is célszerű volt. Egyrészt az albánok harciassága hasznosnak tűnt a dualista állammal ellenséges délszláv országokkal szemben, másrészt ennek geopolitikai vetülete is Bécs érdekeit szolgálta. Az Albánia feletti védnökség ugyanis állandó fenyegetést jelentett Szerbiával és Montenegróval szemben, ugyanakkor biztosította a császári és királyi hadi- ill. kereskedelmi flotta szabad útját az Adrián a Földközi-tengerre. Ezt a stratégiai pozíciót a nagyhatalmak közül Olaszország fenyegette a leginkább. A katolikus albánok feletti protektorátusi jogokat Bécs már a török háborúk óta gyakorolta, ennek ellenére a térség a századfordulón csaknem teljesen felfedezetlen volt, még térképek sem készültek róla. Éppen ezért a külügyminisztérium - a Katonaföldrajzi Intézet és a bécsi Földrajzi Társaság támogatásával - tudományos-felfedező utak finanszírozásában is részt vállalt. A térképészeti mérések mellett az infrastruktúrát is felmérték. Nopcsa már 1903-ban felvette a kapcsolatot mind a katonai, mind a civil földrajzi intézetekkel, azoknak azonban csak 1905-ös útjától kezdve küldött rendszeresen adatokat, méréseket és fotókat. A térképészeti és geológiai méréseken túl információkat gyűjtött magukról az albánokról is. Született arisztokrataként hamar tekintélyt szerzett az egyedül a bátorságot tisztelő törzsek között. Életmódjuk mellett megismerte nyelvüket és mentalításukat is. Tudományos munkái mellett kisebb diplomáciai feladatokat is ellátott, utóbbi miatt a török hatóságok többször nem kívánatos személynek nyilvánították, egy alkalommal még bérgyilkost is küldtek ellene. A báró azonban szerencsésen kibújt minden neki állított csapdából. Az annexió híre az albán hegyek között érte. Miután tájékozódott a törzsek hangulatáról, felajánlotta szolgálatait a külügyminisztériumnak és a vezérkarnak. A Monarchia katonai stratégái hamar felismerték, hogy Bosznia annexiójával megnőtt a háborús veszély Szerbiával és Montenegróval. Egy lehetséges háború forgatókönyveit végiggondolva úgy vélték, hogy a boszniai seregre nehezedne a legnagyobb nyomás. Ezt úgy lehetne csökkenteni, hogy felfegyverzik az albán törzseket és ezzel katonai fenyegetést teremtenek az ellenség hátában. Az ún. "albán akció" lebonyolításához egy olyan férfit kerestek, aki a térséget jól ismeri, határozott és gyakorlatias; nem árt ha szót tud érteni a törzsek vezetőivel is. A feladatra az egyik albániai konzul Nopcsát ajánlotta. A báró eddig is végzett diplomáciai tevékenységet, de titkosszolgálati akcióban először vett részt. A feladatot mintha rászabták volna, hiszen ő készítette a térség csaknem összes használható térképét, kitűnően ismerte a szállítás feltételeit és nem utolsósorban személyesen ismerte a legtöbb törzsi vezetőt. Nopcsa alaposan kidolgozta a fegyvertranszport útját és felkészítette a törzseket a harcra. Az akciót azonban végül lefújták, mivel a Monarchia diplomáciája elhárította a háború veszélyét. Nopcsa Ferenc neve az 1908-9-es években lett széles körben ismert a balkáni boszorkánykonyhában. Az észak-albániai törzsek körében befolyásos ember lett, Szerbiában és Montenegróban veszélyes emberként tartották számon, de a török hatóságok is a Monarchia ügynökét látták benne. Az akció lefújtával visszatért eredeti szakterületeihez és folytatta kutatásait ill. a frissen gyűjtött balkáni adatok feldolgozását, amikből több tucat geológiai, paleontológiai és néprajzi tanulmány született. 1910-ben a török csapatok kegyetlenkedései miatt felkelés tört ki Albániában, amit ez év végéig a hatóságok nem tudtak leverni. A következő évben Konstantinápoly nagy sereget küldött a helyszínre, amely brutalitásával kikényszeríttette számos törzs exodusát. A menekülők Montenegróban kaptak menedéket. A hírek hallatán Nopcsa a helyszínre sietett és belevágott élete egyik legmerészebb akciójába: a bécsi külügyminisztérium teljhatalmú titkos ügynökének adva ki magát, saját szakállára próbálta megoldani ezt a nemzetközivé dagadó problémát. Blöffje sokáig nem derült ki: csaknem egy hónapig vezette a török tisztviselőket orruknál fogva, végül még Montenegróba is elment, hogy szeretett albánjai sorsát számukra kedvezően eligazítsa. 1911 júliusában aztán török nyomásra a bécsi külügyminisztérium hazarendelte, mielőtt egy újabb tartós nemzetközi válságot robbant ki. A felháborodott báró látván, hogy Aehrental külügyminiszter a Monarchia érdekei "ellen" politizál ill. hogy már másodszor árulta el 1908 óta, sajtóhadjáratba kezdett a külügyminisztérium ellen. Cikkeit a hazai közvéleménynek szánta, de még Oroszországból is reagáltak írásaira. Az albán-kérdés végül lekerült a nagyhatalmi politika aktuális kérdései közül, mivel Németország újabb válságot robbantott ki Marokkóban. Ily módon a sajtóhadjárat meddővé vált, ráadásul a magát agyonhajszoló báró is megbetegedett, ezért felhagyott kísérleteivel és csalódottan visszavonult tudományos elefántcsonttornyába. Az I. Balkán háborút (1912-13) követően a londoni nagyhatalmi konferencián elhatározták az önálló albán monarchia megteremtését. A trón betöltésére számos jelentkező akadt, köztük felsőszilvási báró Nopcsa Ferenc is. 1913-ban a trieszti albán kongresszuson a báró mint a Monarchia ügynöke vett részt. Amikor híre ment, hogy a trónt egy - a helyi viszonyokat nem ismerő - francia herceg kapja meg, a báró levelet írt Bécsbe Conrad vezérkari főnöknek, amiben bejelentette a trónigényét. Levelében kalandos tervet vázolt fel: a hatalmat fegyverek segítségével fogja megragadni és így kész helyzet elé állítja a hatalmakat, ehhez kért segítséget. Nopcsa tervét a mérvadó bécsi körök elutasították, ezért visszavonta trónigényét és visszatért tudományos kutatásaihoz. A világháború alatt Albániában kezdte meg katonai szolgálatát. Rendkívül fegyelmezetlen tiszt volt: arra törekedett, hogy "saját" serege legyen, aminek az élén beveheti Tiranát és király lehet. A vezérkar nem tűrte meg a magánakciókat, ezért kitiltották Albániából. Nopcsa ekkor visszatért Magyarországra és szokása szerint ismét a tudományba vetette magát. 1916-17-ben több nagyszabású cikkben forradalmasította a dinoszaurusz kutatást és a paleofiziológiát önálló tudományággá emelte. Heves természete azonban nem hagyta, hogy sokáig távol legyen a fronttól. 1917 végétől néhány hónapig titkos ügynökként működött Romániában. Az őszirózsás forradalom idején azonban már Budapesten tartózkodott. Itt léte alatt segített előkészíteni a Párizsba készülő békedelegáció iratait: részt vett a nemzetiségi megoszlást ábrázoló térképek elkészítésében is. A Tanácsköztársaság kikiáltása után nem sokkal egy régi engedéllyel repülőt szerzett és Bécsbe repült (a húzódozó pilótát Nopcsa revolvere győzte meg). A báró bécsi lakása hamarosan a Bethlen körül szerveződő Antibolsevista Comite találkozóhelye lett. A román kormány 1920-ban felkínálta a bárónak a bukaresti Geológiai Intézet igazgatói posztját - amit ő elutasított - ill. visszaadta szacsali birtokát. Nopcsa még ebben az évben meglátogatta kastélyát, ahol egykori parasztjai csaknem halálra verték. A támadás során komoly fejsebet szerzett (ezüstlemezzel kellett pótolni a szétzúzott koponyacsontot), aminek következményeként az amúgy is túlterhelt idegrendszere egyre gyakrabban sodródott az összeomlás szélére - évente átlag 3 hónapig munkaképtelenné vált: a magába roskadt, lefogyott báró ilyenkor teljesen elhanyagolt volt. A trianoni sokk után többé nem avatkozott a politikai életbe, kizárólag a tudománynak élt. Pihenést nem tűrő, kegyetlen tempót diktált ilyenkor magának, amely azonban nem tudta vele elfelejtetni: az ő világa, a 19. századi tudós polihisztor arisztokratáé - aki kopogás nélkül bement a bécsi külügyminiszterhez és aki a világ bármely pontján úrként viselkedhetett, szereplőivel együtt - elmúlt. Nopcsa nem tudott és nem is akart alkalmazkodni az új világhoz. Ezért amikor 1925-ben kinevezték a Földtani Intézet igazgatójának, folytatta a Monarchiában megindított nagyszabású kutatásokat és ezeket pazar formában több nyelven publikáltatta. Így született meg az Észak-Albánia geológiáját feldolgozó monumentális munkája (1929) is. Emellett magára vállalta számos nemzetközi konferencia megszervezését. Célja egy nemzetközi műhely létrehozása volt. Nopcsa egyre gyakrabban került konfliktusba feletteseivel, akik nem tudták meggyőzni arról, hogy az ország anyagilag nem bír el ilyen nagy vállalkozásokat. A báró idegei végül nem bírták a többfrontos harcot: 1929-ben lemondott posztjáról; nem sokkal később idegösszeroppanást kapott. Megmaradt kevés barátja Ausztriába vitte gyógykezeltetni a friss akadémikust (1928-ban lett az Akadémia rendes tagja). A báró lábadozása alatt ismerkedett meg az autózás és a motorozás örömeivel. Utóbbi különösen megtetszett neki, ugyanis rájött arra, hogy ily módon rendkívül nagy távolságokat tehet meg olcsón. Ekkor fogalmazódott meg benne az igény az Adria keletkezésének feltárására és tisztázására. Az Adria Balkán felöli része - Dalmácia, Montenegró, Albánia, Görögország - már ismert volt előtte, hiszen másfél évtized alatt (1903-16) több mint 4000 km-t tett meg gyalog a félszigeten. Útjai során mindenhol fotózott, kőzetmintákat gyűjtött, térképvázlatokat és földtani rajzokat készített. Diaképein megörökítette a különösebb földrajzi képződményeket is. Gyógyulása utolsó idejében aztán átnézte a Földközi-tenger melléki földrengésekről szóló szakirodalmat. Ezután határozta el, hogy egy motor segítségével beutazza az Itáliai-félszigetet és megírja az Adria történetét, amit 1932-ig meg is tett. 1933-ban Nopcsát súlyos anyagi gondok gyötörték. Ez időben már Bécsben élt és szinte semmivel nem tudott foglalkozni. Súlyos idegrohamok gyötörték, amiből nem látott kiutat. A világéletében rendkívül agilis báró nem bírta elviselni tehetetlenségét állapotával szemben: 1933. április 24-n először fejbe lőtte - előzőleg elaltatott - hűséges titkárát, majd végzett magával is. Búcsúlevelében tettét idegi kimerültséggel indokolta meg. "A régi világból" megmaradt kevés ismerőse néhány nappal később vett tőle örök búcsút: "Április 28-án reggel 9 órakor szűk baráti köre állta körül kihűlt tetemét a bécsi központi temető krematóriumban. (...) Amikor magunk előtt láttuk a kicsiny koporsót, amelyben teteme lángokba temetkezett, előttünk állott egy férfiélet, amely lehetett kalandvágyó és az is volt, de mindenesetre egyik legzseniálisabb vezére marad a modern paleontológiai kutatásnak. Ennek a törékeny testnek nem volt része harmóniában: szellemének fáklyája egyre magasabban lobogott és a Nopcsa név utolsó viselője túlkorán esett áldozatul a lángoknak: szelleme a lángelme lobogásának, teste a krematórium tüzének." (Lambrecht Kálmán: Báró Nopcsa Ferenc. Különnyomat a Budapesti Szemle 1933. évi szeptemberi füzetéből). Nopcsa hagyatékai és egyéb források A báró életéről és tevékenységéről szóló források és hagyaték töredékek története éppen olyan kalandos, mint amilyen a báró élete volt. Nopcsának legkevesebb négy hagyatéktöredéke van: a paleontológiai öröksége a londoni British Múzeumban található (Department of Paleontologie). Az "albán hagyatéka" az Osztrák Nemzeti Könyvtár Kéziratgyűjteményébe került, egy jelentősebb rész pedig a budapesti Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteményébe. Ezen kívül hét kötetre való utijegyzetet és feljegyzéseket hagyott hátra, amelyeket a tiranai Nemzeti Múzeum őriz. Ez utóbbiakra Robert Elsie bukkant rá 1990-es kutatásai során. Ezek a kötetek - és feltehetőleg még sok egyéb kötet is - egy gazdag arisztokara, Midhat Bej Frashëri magánkönyvtárából kerültek ide, akinek vagyonát 1944-et követően államosították, megvetve ezzel a Nemzeti Könyvtár alapjait. Frashërinek a Nopcsa könyvtár egy részét valószínüleg a báró titkárának (Ismail Elmas Doda) bátyja adta el. Ezen kötetek értéke felbecsülhetetlen. Nopcsa ugyanis ezekre támaszkodva írta meg visszaemlékezéseit. A kötetekből márcsak azok vannak meg, amiket Tiranában őriznek. Érdekesség, hogy az 1918-as résznek már az I. világháborút követően nyoma veszett; emiatt szakad meg hirtelen a visszaemlékezések sora 1917 végén. Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését követően az Őszi Rózsás forradalom Nopcsát Budapesten találta, gróf Teleki Pál palotájában, ahol térképek készítésével segítette a béketárgyalásokra utazó magyar küldöttséget. 1919 tavaszán proklamálták a Tanácsköztársaságot. Nopcsa ekkor egy korábbi engedéllyel repülőre ült Budapesten és Bécsben szállt le. Az útra magával vitte a kéziratait; így kerültek a németnyelvű visszaemlékezések az osztrák fővárosba. 1933 után, miután Nopcsa öngyilkos lett, az albanológiai hagyatéka a híres albanológus, Norbert Jokl professzor birtokába került. A báró halála napján írt búcsulevelében testálta örökségének ezen részét Joklra. Arra kérte, hogy Teleki Pál segítségével publikálják visszaemlékezéseit. Pénzhiány miatt azonban ez nem volt lehetséges. A II. világháborúban Teleki magyar miniszterelnökként lett öngyilkos (1941. április 3.); Jokl professzort a nácik ölték meg egy Minszk melletti haláltáborban (1942). E két tudós halálát követően a náluk található Nopcsa iratok az Osztrák Nemzeti Könyvtár Kéziratgyűjteményébe kerültek. Itt fedezte fel őket az 1940-es évek végén a müncheni Georg Stadtmüller professzor. Ezt a hagyatéktöredéket (ill. a teljes Jokl-hagyatékot is) a bécsi Robert Schwanke rendezte. Ebből az albanológiai hagyatékból öt nagyobb kéziratot érdemes kiemelni: 1. Die Bergstämme Nordalbaniens und ihr Gewohnheitsrecht. Ser.Nr. 9392. (Észak-Albánia hegyi törzsei és szokásaik) - ezt 1996-ban publikálta Fatos Baxhaku és Karl Kaser. 2. Religiöse Anschauungen, Sitten und Gebräuche. Ser.Nr. 9393. (Vallási nézetek, szokások és hagyományok); 3. Colez Marku versei 1895-1932, Ser.Nr. 11.912 (ez Nopcsa albán írói álneve); 4. egy nyelvjárástanulmány töredék (Ser.Nr. 11.918); 5. Die Tagebücher von Franz Baron Nopcsa - Reisen in den Balkan. Ser.Nr. 9368. (Nopcsa Ferenc naplói - Utazások a Balkánon). A Nopcsa név évtizedeken keresztül szinte ismeretlenül csengett Magyarországon. A magyar tudományos élet - néhány kivételtől eltekintve - csaknem teljesen elfelejtette őt. Ennek egyik oka, hogy személyes hagyatéka megsemmisült a Magyar Országos Levéltárban (1945 február). Életének mégsem tűnt el minden nyoma Magyarországon: a Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteménye két dobozban őrizte meg a báró természettudományi hagyatékának egy részét. Itt főleg levelezések és újságcikkek találhatóak az 1920-as évekből, amikor is Nopcsa a Magyar Geológiai Intézet főigazgatója volt; de néhány tucat oldal erejéig megmaradt a báró visszaemlékezéseinek magyar változata (69 töredékes oldal). Nopcsa annak idején Lambrecht Kálmánt bízta meg azzal, hogy a visszaemlékezéseket németből magyarra fordítsa. 1928-ban a Stadium Kiadónál (Budapest) tervbe vették a kézirat megjelentetését, de a báró számos változtatási igénnyel állt elő, így a kiadó végül elállt a publikálástól. Ma már sajnos nem lehet megállapítani, hogy hova lett az önéletírás elveszett (nagyobbik) része. Csupán valószínű válaszokat lehet adni: részben a II. világháborúban pusztultak el, részben pedig az olyan tudósok magánkönyvtáraiban tűntek el, mint pl. Tasnádi Kubacska András. Tasnádi Kubacska ugyanis a visszaemlékezések egy részét magához véve írta meg könyvét a báróról, azonban azt már elfelejtette, hogy ezeket vissza is kéne juttatni a megfelelő levéltárba vagy gyűjteménybe. Lambrecht halála után (1936), ez a két doboznyi hagyaték mindenesetre a Geológiai Intézetben maradt. Minden valószínüség szerint Lambrecht fia vagy Tasnádi Kubacska András volt az a személy, aki aztán ezeket valamikor 1937 és 1949 között a Természettudományi Múzeumba vitte. Az 1990-es években megnőtt az érdeklődés Nopcsa élete iránt, különösen a természettudósok és a néprajzosok között. Utóbbiak közül Hála József tett a legtöbbet az ezirányu kutatások elindításáért. A magyar paleontológia és geológia számára Nopcsa nevét Főzy István és Kázmér Miklós fedezte fel újra. A hagyatékot a kutatók számára Horváth Csaba, a Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteményének könyvtárosa rendezte modern szakmai szempontok alapján és ő mentette meg az enyészettől egy költséges restauráltatással azt a 104 db. fotót, amit még Nopcsa készített a Balkánon, főleg az albánok között. A Nopcsa Ferencről szóló irodalom Nopcsa Ferenc öngyilkossága mind Ausztriában, mind Magyarországon óriási szenzáció volt. Még évekkel a halála után sem csökkent a közvélemény és a tudóstársak kiváncsisága az élete iránt. A báró egyik legközelebbi barátja, Lambrecht Kálmán 1936-ban meghalt, így tőle csupán egy hosszabb nekrológ maradt hátra Nopcsáról (Lambrecht Kálmán: Báró Nopcsa Ferenc, In: Budapesti Szemle, 1933, pp. 361-372.). Az első könyvet Tasnádi Kubacska András írta róla Nopcsa Ferenc kalandos élete (Budapest, 1937) címmel, amely népszerűsítő irodalomi eszközökkel mutatta be a báró életét és munkásságát. Tasnádi Kubacska munkájához Nopcsa visszaemlékezéseit használta forrásként. Nyolc évvel késöbb a kötet német nyelven is megjelent (Budapest, 1945). Az első tudományos igényű írás Gert Robel tollából jelent meg (Gert Robel: Franz Baron Nopcsa. Wiesbaden, 1966.), amelyben a szerző a báró visszaemlékezéseinek adatait az Osztrák Állami Levéltár (ÖHHStA) forrásainak tükrében vizsgálta. Ebben az információgazdag monográfiában Robel elsősorban a politikai ambícióktól is fűtött paleontológust és Albánia-kutatót állítja középpontba, de nem felejti el a kor balkáni politikai viszonyait sem bemutatni. 1993-ban a néprajzos Hála József Nopcsa emlékkonferenciát rendezett Budapesten, ahol elsősorban a báró természettudományi és néprajzi tevékenységéről emlékeztek meg. A konferencia kapcsán a Néprajzi Hírek ünnepi számában (1994) közzé tettek egy teljes bibliográfiát Nopcsa műveiről ill. a Nopcsáról szóló írásokról. A Nemzeti Múzeum paleontológusa és geológusa, dr. Főzy István is a magyar Nopcsa-kutatók szűk, ám lelkes körének a tagja. Számos publikációját követően 2000-ben megjelentette Nopcsa báró és a Kárpát-medence dinoszauruszai. Budapest, 2000. című könyvét, amely mind a szakembereknek, mind a laikusoknak élvezetes olvasmány. Főzy elsősorban a természettudós Nopcsát állította kutatásainak központjába, aki a paleontológia ma oly népszerű tudományának egyik legnagyobb alakja volt. Nopcsa élete a tengerentúlon is figyelmet keltett. A John-Hopkins-University (Baltimore, USA) híres paleontológusa, David B. Weishampel professzor vállalta magára a báró tudományos eredményeinek népszerűsítését. Az amerikai professzor többek között angolra fordította Tasnádi Kubacska András Nopcsáról szóló könyvét is. A külföldieket illetően még három tudósról kell megemlékezni. A grazi Karl Kaser professzor (Abteilung für Südosteuropäische Geschichte, Karl-Franzens-Universität) az albán Fatos Baxhakuval publikálta Nopcsa Észak-Albánia törzseiről szóló kéziratát (Die Stammesgesellschaften Nordalbaniens. Graz, 1996). A Nopcsa kutatásoknak Robert Elsie adott újabb lendületet, aki számos újdonsággal állt elő levéltári kutatásai után. Többek között ő publikálta a báró német nyelvű visszaemlékezéseit (Die Tagebücher Franz Baron Nopcsas. 2001, Pejë). A magyar történettudomány ezirányú felelősségét e sorok szerzője próbálja pótolni, aki szintén levéltári forrásokon alapuló publikációkat közöl (pl. Csaplár Krisztián: Nopcsa Ferenc és a Monarchia albániai politikája 1911-ben. In: FONS, Hrsg. Kenyeres István - Sípos András. Budapest, 2001/3.).
|
||
 
|
||||
